2010. júl. 21.

Mi fáj? -Az elveszett bizalom

Valamikor gyerekkorunkban történik. Kicsi töpörtyűk vagyunk testileg, és a gondolkozásunk mégis egy felnőttével vetekszik.
Történik valami az életben, amitől egyedül érezzük magunkat. Kiszolgáltatottnak, kicsinek, tehetetlennek...
Talán ott hagynak minket a kedves szomszéd néninél? Vagy elvesztenek minket? Elfelejtenek eljönni értünk az óvodába? Vagy nyílt titok, hogy nem várt gyermekként érkeztünk erre a világra?

Mély fájdalmat élünk meg.

És ahogy mondom, a gondolkozásunk egy felnőttével vetekszik... "hogyan is védhetném meg magamat... mert a felnőtt világ nem védett meg... Szóval... igen, megvan: ők nem védenek meg engem, ráadásul az a kedves bácsi, az a kaporszakállú, az az... akit Istennek hívnak, ő sem tett semmit, őtőle is megvonom a bizalmat. Szóval: MAGAMAT KELL MEGVÉDENEM! Nincs tovább bizalom. Kész. Passz." És folytatódik az élet. A döntés fixálódik, rögzül. Innentől kezdve ennek a szellemében élek, a fixációmon keresztül.: Én megvédem magam. Hiszen nem volt senki, aki megtegye helyettem. Viszont még egyszer nem akarom, hogy fájjon... Innentől kezdve erre teszem fel az életem: minden érzékelésemet a maximumra állítom, mert tudnom kell, hogy mikor, honnan és ki támad. Mindenki támad, mert nem bízom meg senkiben. Begyűjtök minden információt. Elengedhetetlen a túlélésemhez, hiszen nem bízhatok meg senkiben. Hogyan is kérhetnék segítséget bárkitől... amikor nem bízom meg senkiben. Istenben sem. Hát nem értitek, hogy nem lehet jobb? Ki az a kaporszakállú, aki ezt megengedte, milyen Isten az?!"
Elveszett bizalom.
Talán 40 éve történt? Vagy 30? Azóta hurcoljuk. Talán kevesebb.
Hordjuk ezt a terhet, mint egy bélyeget. Fáj és éget.

***

Most azért vagyok itt, hogy szóljak neked: Neked, aki nem hiszi, hogy lehet valaha is jobb, mert még csak nem is elképzelhető, hogy van, hogy lehetséges egyáltalán jobb.
Igen, azért írom ezt a bejegyzést, hogy nagy szeretettel emlékeztesselek. Az egész kiindulása ott, az a mély fájdalom belül. És lehetnél szabad tőle. Tudom.

Tudom, hogy nem bízol bennem. Bennem sem. És elfogynak az eszközeim.
Nincs bizalomgyártó készülékem. Nincs bizalom-patronom, mint amit a szódásszifonba csavarunk.

Amim van, az a szívem tiszta szeretete. Ez nem ítél, nem büntet, nem bánt. Csak van. A létezésével gyógyít. Megbízhatóan. Végtelenül és szabadon. Ott van benned is. És ha hajlandó vagy meglátni bennem, akkor megláthatod magadban is. És ezen keresztül meg tud gyógyulni az a mély-mély fájdalom.

Talán egy nap megengeded.





2010. júl. 16.

Élvezd az életet!

Ebben a hőségben ki vágyik magvas gondolatokra?
Szerintem senki.
Inkább a hűsölésre, egyszerű földi örömökre, nyaralásra, ugye?
Hát, tessék hangulatba jönni... például így:

2010. júl. 12.

Lecke magyarságból?

Pár napot töltöttem az EU-ban. Magyar emberek között. Munkával.
Miért érdekes ez, kérdezheted, hiszen amikor Magyarországon vagyok, akkor nem közlöm -nem is különösebben fontos-, hogy hol vagyok. Magyarország is az EU tagja, természetes.
Igen, szerintem is jó az, amikor természetes. Legyen mindegy az EU-ban, hogy hol él valaki... magyarként. Vagy hollandként, vagy németként... vagy soroljam fel az összes lehetőséget?

Tetszik nekem például, ahogyan honfitársunkkal bánnak Angliában- egy egyszerű orvost meglátogatva derékfájás ürügyén- kerítenek egy tolmácsot... 20 percen belül. Vajon Magyarországon meg tudna történni hasonlóképpen ez - mondjuk egy hollanddal? Holland tolmács? Persze, majd ha hollandok jönnek Magyarországra szerencsét próbálni- mondhatod. Jó, igazad van, a hollandok amúgy is beszélnek vagy három nyelvet, nem nagy cucc... Akkor? Mondjuk egy észttel megtörténhetne ugyanez?

(...)
Szóval, úgy tűnik, egyelőre mégsem mindegy, hol magyar az ember.
Neeem?

Akkor, amikor a határok ugyan ledőltek, a határállomás épületét megeszi a rozsda? Benövi a természet. Átrágják a kukacok, a baktériumok, új élet, új föld lesz belőle. Még az egerek is segítenek benne. Új élet alapja. Vége a réginek. És igen, lehet ám segíteni nekünk is ezt a folyamatot. Lehet bontani is.
Jó ez az átjárhatóság. Új élet illata érződik.

Viszont a szívekben lakó határokat nem ette még meg a rozsda. Eddig. Fényesre polírozza azokat a mindennapi élet... és hatékony polírozó szerekkel lát el a politika. Keserűséggel, gyűlölettel, újabb és újabb tévedésekkel, félre- és átértelmezésekkel. Napról napra.

Persze szeretném én magam is, hogy kívülről jól bánjanak velünk. Magyarral, szlovákkal, emberrel.
Az én kérdésem most mégis az, hogy BELÜLRŐL miért használjuk azokat a polírozó szereket? Miért is nem hagyjuk már, hogy egye meg a rozsda azokat a határokat? Tudod, akár még bontani is lehetne.

Mert amikor a szívben dőlnek le a határok, onnantól kezdve mindegy, hogy hol magyar valaki. Nem a tértől és időtől függ többé. Onnantól kezdve lehet azt mondani szomszédnak, politikusnak, ellenfélnek: barátom, én többet nem polírozom az ellentétet. Béke van. Új élet.