Agymenésre agyfogó?

A hasfogó mintájára jó lenne az agyfogót is kitalálni.

Meg is mondom hogy gondolom: Amikor bekapunk egy vírust az emésztőrendszerünkbe, hasmenéssel reagálunk. És a segítség a kis fekete széntabletta formájában érkezik. Fura módon a vírust valahol a rendszertanban az élő és nem élő határán definiálják, hiszen van neki úgymond alvó állapota is, amire az élő szervezetek nem képesek. Sokkal inkább egyfajta "programként" értelmezhető az a fránya vírus. És ameddig nem szabadulunk tőle, csak szaladgálunk a WC-re, mert a szervezet nem viseli el a betolakodó programot.

Igen ám, de a betolakodó vírus, a program elérhet gondolat formájában is. Akkor "agytámadásnak" vagyunk kitéve, és hogy a programtól szabaduljunk, agymenéssel reagálunk. Na erre találnám én ki az agyfogót. Az én agyfogóm tiszta átlátszó kapszula lenne, ragyogó fénnyel töltve. Ugyanis ez a leggyorsabb megoldás az agymenésre. (Ki akarja gyártani?)

A vírust bekaphatjuk a környezetünkből: mások panaszkodásából, történeteiből, egy filmből, egy rádióbeszélgetésből. Ránézünk valakire, összehasonlítjuk magunkat vele, és már ott is van a program. Lehet, hogy jó szándékú szülők, tanárok tanítanak minket rá. Lehet, hogy régi, rossz tapasztalatainkból szűrjük le végkövetkezésként. Lehet, hogy automatára voltunk állítva, és egyszerűen csak szemétként rajtunk ragadt. Végül is mindegy, hogyan fért hozzánk, de ott van. Egyértelmű, hogy nem kompatibilis velünk. Ha nem "köpjük ki", egy pillanat alatt "el tud szaporodni".

Az előbb még minden jó volt, és pillanatok alatt, minden összedőlt. Sötét a világ, én pedig egy magányos csődtömeggé váltam, akit soha senki nem fog szeretni. És az összes értékem egy pillanat alatt elveszett. Nem vagyok elég jó. Semmi sem jó, semmi nem működik. Különben is hová lett? Reménytelen az élet. Hülye mindenki. Nem értenek meg. Bántom magamat. Bántom a többieket. És csak gyülekeznek, jönnek-jönnek a bántó gondolatok. Van, hogy a környezetemre is ráborítom őket. Fröcsög, prüszköl, köpöd belőlem a vírus. Órákig? Napokig? Hónapokig?

Jó volna már észrevennem, agymenésem van. Összeszedtem/táptalaja voltam annak a vírusnak, a betolakodó programnak. Jó lenne ilyenkor az agyfogó kapszula.
De amíg kitalálják nekünk, addig marad az, hogy bármilyen sötétségbe is kerültem, találnom kell egy módot, hogy a saját fényemre ráleljek ismét. Ehhez pedig meg kell állnom.  A sötétségben amúgy se tudom, merre megyek, csak beverem a fejem, szóval meg kell álljak. Minél hamarabb, annál kevesebb a "kár". Addig nem is indulok tovább, amíg a fényt meg nem találtam magamban. Mert a fényben meglátom, hogy mi az, ami hozzám tartozik, mi az ami nem. Mi az, ami szemétként rám ragadt. És ott dönthetek róla, hogy akarok-e még szemetet, vírust hordozni. Akarok-e vírusgazda lenni? A szervezet nem viseli el a betolakodó programot.

Hogyan lesz a gardróbtakarításból pár fölösleges kiló ledobása?

A gardróbnak van egy bizonyos kapacitása. Se több, se kevesebb. Nem lomtár. Normálisan.  Levegős, könnyű benne tájékozódni, szeretem, ha van mindennek helye. Igen ám, de az élet zajlik, nincs mindig mindenre tudatosság, szóval gyűlnek benne a holmik, amíg már csak egy kis ösvényen járunk be: 

-meg kellene javítani, vagy kicserélni azt a kis bizgentyűt, addig ide besuvasztjuk

-még használható, de oda kéne adni valakinek, sajnálnám kidobni

-használhatatlan, de az érzelmi kötődés ott tartja

-még borzasztóbb, amikor a nemszeretem-ajándéktárgyakat a bűntudat köti hozzánk, mert nem lehet kidobni az XY ajándékát. Főleg nem, ha XY olykor számon is kéri rajtunk őket. 

-bezacskózott vagy kibontott, vagy ki sem bontott, vagy ... valamit dönteni kéne róla, mert csak a helyet foglalja

Tehát a hely ki van töltve. A tárgyak már csak ilyenek. Elfoglalják a teret. Zacskóban, papírban, dobozban, vállfán, kötegben, elkészítve továbbadásra, vagy csak úgy lógnak, mint a gyerekek a téren.

Vágyom egy kis energiára. Furcsa módon a gardróbban való rendrakás igazi felszabadulást hoz. Végül. 

Mert nem olyan egyszerű.

Mindenről dönteni kell.  Ez marad, ez megy, ez még használható. 

Idáig könnyű.  

A nehézséget az érzelmi töltés adja: a használhatatlan XY-hoz kapcsolódó tárgy,  vagy egy fokkal nehezebb, a használható XY-hoz kapcsolódó. Indokot mindig lehet találni... évekig itt üdült nálunk, kiváló indokokkal...

Ja igen, és a végső kérdés: Mi van, ha mégis szükség lenne rá? 

Hát, igen. A félelem csak beszól...

Vajon a tággyal együtt XY emlékét is kidobom?

Nem, nem dobom ki. De helyet csinálok az újnak. Sokszor csináltam már ezt. Egyszer sok száz, talán ezer könyvtől is megszabadultam. Jót hozott. Mások használatba vették, nálam tér keletkezett, jó volt. Akkor most mit nyafogok?

A nyafogásomhoz egy pártatlan segítőt keresek. Akinek nincs kötődése a tárgyaimhoz. Egyszerűen csak megkérdezi, hogy 'ezt óhajtom-e használni valaha?' És azáltal, hogy hangosan kimondom neki, hogy nem tudom, és a dilemmámat is kihangosítom, miért nem valahogy kezdek rálátni a saját ostobaságomra, hogy tulajdonképpensemmi bonyolult nincs benne. Nem használom, nem tetszik, nem okoz örömet, akkor minek tároljam tovább? Ki vele.

És ahogy döntök a tárgyak sorsáról, egyre több energia szabadul fel. Egyre jobb érzés. Egyre levegősebb a tér, kikerülnek a dobozok, a zacskók, a bizgentyűkre is megoldás kerül. Több napba telik, különösen a javításra váró holmik miatt. De ahogy több az energiám, már látom a végét. 

És ahogy örömmel veszem birtokba ismét a levegős gardróbot, eszembe jut, hogy ezt a takarítást, a saját testemmel is megcsinálhatnám. Belülről. Van ott az pár fölösleges kiló. Összegyűlt. Pont úgy, ahogy a gardróbban. Talán nem kéne megvárni, hogy az ereim csak ösvények legyenek.