2013. máj. 22.

Torokfájás - a láthatatlan gonoszok

Nincs betegség, csak tapasztalatváltozások vannak.

Mindjárt végig is vezetem egy egyszerű torokfájáson keresztül, mit is értek alatta.
Segítségül szánom, ha megérted, könnyebben szabadulsz te is alóla:


Fáj a torkom. Nagyon. Borzasztó. Azt gondolom, hogy a kis betolakodók (bacik, vírusok) elfoglalják a testem. Úgy érzem, óráról órára nagyob területet harapnak belőlem. Fáj, fáj, fáj.

Hogyan reagálok rá? Türelmetlenné, tehetetlenné válok. Háborgok. Nem tudok aludni. Ahogy jobban fáj, jobban megijedek. Nem elég, hogy fáj, haragszom magamra, mert 'miért engedtem'. Meg kellett volna előzni... De most már mit csináljak? Hiszen fáj. Tea, gyógynövény, C-vitamin satöbbi... Ismert kezelések. Még egy pár gyógyszert is bekapkodhatnék. Miért nem a gyógyszerrel kezdem? Haragszom magamra, nem hiszek a gyógyszerben, nekem kéne megoldani, nem?

És ki lennék a gondolat nélkül, hogy a kis betolakodók elfoglalják a testem?
Aki nem védekezik.
(Hát ez fura. Ezzel mi a csudát lehet kezdeni? A betegséget le kéne győzni, nem?)
Akkor én most szabad prédája leszek a kis láthatatlan gonoszoknak?
Fura, de maradok a lehetőséggel, hogy nem kell védekezni. Hagyom, hogy jöjjenek a láthatlanok. És ahogy megértem, hogy nem kell ellenállni, látom a lelki szemeim előtt, hogy a láthatatlan kis gonoszok csak jönnek... és egyszercsak mennek. Mert nincs nekik maradásuk. Nem védekezem. Szabadon elvonulnak.
Még furább.
Rájövök, hogy nem a kis betolakodók foglalják el a testem, hanem én hagytam azt a részt lakatlanul. Mondhatnánk élettelenül. Persze, hogy fáj. A lelkemben is. Otthagytam lakatlanul, mert benyeltem valamit, nem akartam konfliktust, nem mondtam ki, leblokkoltam...

Otthagytam lakatlanul, élettelenül, és a természetben minden újrahasznosítódik. Jönnek a láthatatlanok. Olyan vagyok, mint a komposzt, újrahasznosítják máris azt a részt. Nincs részvét, meg temetés... Vicces, amikor erre rájövök.
Kacagnék, ha nem fájna annyira. Csorog a könnyem.
Rájövök, hogy a többi betegség se más. Csak az újrahasznosítás formája különbözik.
Vicces az egész. Rálátok a blokkra. Én hagytam ott, és jönnek kukázni hozzám.
Ami él, tele van életerővel, azt meg sem érintik a láthatatlanok.

Valami nagyon megváltozott.  Fényre került a halott rész. Érzem.
Erőt érzek a tehetetlenség helyett.
Szóval nincs itt  semmilyen háború, nincs itt legyőzés...
Csak az erőviszonyok rendezése zajlik. Belém harapnak a galádok, amíg azt nem mondom, hogy állj, lehet tovább sétálni, ez a rész nem komposzt, hozzám tartozik! Nem látjátok, hogy élő?! Menjetek máshová újrahasznosítani! Nem védekezem, csak felismerem a folyamatot.

És ahogyan ez zajlik bennem, valami szabaddá válik, mintha megkönnyebbülés lenne.
A testben pedig megjelennek azok a kis sárgás-izé-váladékok, tudod, az orrban, a torokban, azt jelezvén, hogy az erőviszonyok rendezése tényleg eldőlt.
Kicsit még levertnek érzem magam, talán a lázam is fölmegy, gyorsítván a takarítást, de pontosan tudom, hogy a dolog eldőlt, élek, minden porcikámban. És múlik a fájdalom.

Legyőztem?
Tulajdonképpen hálás lehetek az újrahasznosítóknak (bacik, vírusok), hogy belém haraptak. Nagy leckét kaptam tőlük ... magamról.


2013. máj. 17.

Barázda a lemezen - avagy létrehozás, alkotás, és hogyan működünk?

Válasz Colette kérdésére. 

Ez a kérdés:
"Célorientált világban élünk, ez van. Szinte mindenki megkérdezi, hogy nekem mint textilesnek mi dolgom van a konyhában... és hogy keveredtem bele ebbe az éttermesdi mókába? Ez a kérdés kicsit vicces, magamnak lefordítva olyan: miért veszel levegőt?"


Tisztában vagyok vele, hogy Colette kérdése inkább költői, de hát csak megformálódott bennem egy válasz:

A legtöbb ember korán megtanulta - megtanulja, hogy az élet arra való, hogy túléljük. A túlélés barázdájában menetelnek. Erre tanít a múlt. Fogva tart. Félelemben tart. Túlélés, éppen vegetálás. De messze van az élettől... élőhalottak lesznek. De sok példát tudnék felsorolni!
Ezt tették az ősök, erre tanít a feljegyzett történelem, a családi példák. És korán rákoppintanak annak a fejére, aki a barázdát el akarja hagyni. 
Meg kell felelni az elvárásoknak. A kimondottnak és aki nem mondottnak egyaránt. A falunak, a városnak, a diplomának, a kapcsolatoknak, a hasznosságnak.
És ha valaki  jó akar lenni benne, magáévá kell tennie a külső elvárásokat, már-már  maga is elhiszi. Menetel a barázdában. Amíg bírja.

Mi a célod vele? Mi lesz a haszna? Hová visz? - teljesen jogos kérdések, a barázdából kitekintve. Támasszuk alá számokkal, üzleti tervvel, hasznossággal.  Egyrészt. 
Másrészt, a barázdából kitekintve - van itt valami másféle működés, és ez jobb esetben is valami furcsa... igen ritkán példa, csodálnivaló. 
Rosszabb esetben irigységet, haragot, felháborodást gerjeszt, mert valaki kilépett a barázdából. Igazából ez van a kérdések mögött:
Hogy meri? Honnan veszi a bátorságot? Túl fogja élni? Hát így is lehet élni? És van élet a barázdán túl? Ott lehet hagyni a múltat? Beleugrani a 'nemtudom'-ba?

Értelmezhetelen kérdések azoknak, akik nem rabjai a barázdának. Igaz, mostanában nincsenek nagyon sokan. 
Kevesen merik elhagyni a barázdát. Még kevesebben mernek szabadon alkotni, létrehozni. Éppen abból, ami van. Mert az alkotó embernek mindegy az alapanyag, az alkotás, a létrehozás a lényeg. Anélkül nem él. Az alkotás nélkül halott. Anélkül  csak a múlt barázdájában menetelne. Alkotás nélkül csak a megszokás, a kipróbált, halott szokások maradnának. Mintha a levegőtől lenne megfosztva. Elvész belőle az élet.
Ráadásul ez még csak nem is egy különösebben tudatos döntés.  A lélegzés sem az. Egyszerűen ez a működés természetes rendje. 

És a többség számára szintén furcsa módon- a barázdában ez nem szokás - a példával és a szóval bátorítanak - gyertek többiek. Szabad kilépni a barázdából. 'Nem tudom, hogyan lesz, de megoldódik. Gyertek ússzunk együtt az árral.' Mert így élünk. Akárhová is visz.  Mert a jövő sima, nincs előregyártott barázda rajta. 

A múlt barázdájában  pedig maradnak  a reflexek és a halott szokások.

2013. máj. 7.

Fantáziavilág

Heverésztem egy kicsit a hintaágyon. Talán bele is bóllantottam a nagy heverészésbe, mire rájöttem, hogy le is feküdhetnék rá. Becsuktam aszemem, ez ám a kellemes napsütés, nagyszerű a hőmérséklet, de jó is...
Míg nem... egyszer csak azt éreztem, hogy elindul a hinta. Ütemesen elkezd ringatózni. Talán megfújta szél? Ki tudja... milyen kellemes, fel, le, fel, le. Furcsa módon a hinta nem a normális hintázós irányba indult, hanem keresztbe. Érdekes... Ezen nem akadunk fenn.
Fel, le... fel, le...
Csak nehogy neki ütközzön az oszlopnak!
Fel, le... fel, le...
Jaj'istenem ez gyorsul... Hű, ez most már tényleg nagyon gyors. Már a gyomromban is érzem a hintázást. Azt hiszem ez már kínosan gyorssá vált...
Hű, ez már tényleg nagyon erős...  - és kipattant a szemem, hiszen mindjárt felfordul a gyomrom.

És abban a pillanatban... kiderült... hogy a hintaágy meg sem mozdult. Állt békésen.

De a gyomrom jelezte, hogy milyen ereje van az illúzióvilág egyetlen gondolatának.
Döbbenettel keltem fel, mert egy pillanat alatt megértettem, hogyan vagyunk rabjai az illúzióknak.
Az enyém egy gondolat volt csupán, de vannak, akik komplett világokat építenek fel maguknak.

Vannak, akiknek a világai félemetesek, borzasztók. Ezekből elég könnyű felébredni, különösen, ha keresi valaki a kiutat.
Vannak akik magányosságról, áldozatságról szóló világokat hoznak létre. Aztán ott vannak a világ megmentői, akiknek a saját élete romokban áll. Vagy a tökéletességről álmodók. Az örök fiatalok, a meg nem állók.
Mások sokkal "kellemesebbeket" hoznak létre, szépségről, hatalomról, gazdagságról, erőről, mint például annak a hölgynek férje is - pár hete beszéltünk -, aki pornófilmeket bámul rendszeresen, és nem tud leakadni róluk.

Meg kell mondjam, ezekből a "kellemes" világokból nem feltétlenül egyszerű a felébredés, hiszen az álmodó jónak, kívánatosnak tartja a világát fenntartani, és nem köszöni meg, ha a világát bárki veszélyezteti. Mert ha egy kicsit is megkapargatjuk azt a kellemes világot, kiderül, hogy igen törékeny, igen stresszes...

Fantáziavilág.
Semmi köze a valósághoz.
Csak akkor derül ki, amikor felébredsz.
És milyen jó, felébredni.