2017. jún. 18.

Szelektív emlékezet - történet anyósoknak

Mindig nagy tisztelettel és alázattal fordulok az emberek felé, akik hajlandóak a sötét oldalukat feltárni, akik hajlandóak szembe nézni a nem-tetszetős-oldalukkal. És különösen megemelem a kalapomat, amikor valaki hajlandó változni.
A napokban valaki - aki történetesen anyós - szerette volna rendezni a kapcsolatát a fiával, mint később kiderült, a menyével is, de amúgy menye miatt nem jött volna el egy terápiára...

"A fiammal nagyon megromlott a viszonyom. Nagyon közeli, már-már meghitt viszonyban voltunk. Aztán jött a barátnő. Nem tudom mi történt. A fiam megváltozott. Később a menyem ellenem hangolta a fiamat. Pedig már egy ideje nem szólok bele az életükbe, de ez nem segít. Próbálok csendben maradni, visszafogni magam, de ez csak órákig vagy legfeljebb pár napig megy. A legkisebb megjegyzésre is ugranak, ellenségesek. Elvesztettem a fiamat. Ott tartunk, hogy az is baj, ha megkérdezem, hogy nem szomjas-e az unokám..."

Ez a kiindulás meglehetősen tipikusnak mondható. A felszín.
Amikor az érzések és érzelmek mentén mélyebbre merülünk, akkor valahogyan mindig kiderül - és ebben az esetben is így történt - hogy a felszín alatt erőteljes megoldatlanságok húzódnak -, amit valahogyan a feledés homálya elfed. Legalábbis megpróbáljuk a feledés homályába taszítani, megpróbálunk úgy csinálni, mintha minden rendben lenne.
És ahogyan a feledés egyáltalán nem jótékony homályából előhozzuk a dolgokat, kiderül, hogy mi is a részünk a folyamatban. Elkezdünk igazat mondani - magunknak.

Ebben az esetben az derült ki, hogy a fiúnak semmi köze sincs a változáshoz, ő csak elszenvedője volt az anya elutasításának: "nem a fiam változott meg, hanem én voltam az, akinek nem tetszett a fiam választása. Igen, elmondtam neki, hogy nem tetszik a barátnője, más nőt képzelek el neki. A lány még azt is meghallotta, amikor azt mondtam, hogy vetessék el a babát., aki akkor már úton volt."
Ők ezt nem akarták. Összeházasodtak.
"Megértettem, hogy nem a fiam változott meg. Én voltam az, aki nem fogadtam el a fiam életének egyik legmeghatározóbb döntését. A választottja felé pedig simán becsuktam a szívemet, és nem vettem tudomásul azt sem, hogy megbántottam. Később sem tudott semmit sem csinálni, ami tetszett volna nekem. Nem kellett a fiamat ellenem hangolni. Magától nem tetszett neki, amit csinálok. Nem szerettem őket.
És nem szerettem magamat sem. "

Amikor az el-nem-fogadás az alap egy kapcsolatban, akkor minden megjegyzés csak tüske lehet.

Ahogy a terápia során ez a valaki őszintén kitárta a szívét, kiöntötte a fájdalmait, kisírta a saját tehetetlenségét, dühét, elvárásait, akkor nyitott szívvel tudott fordulni legelőször is önmagához. Ekkor tudta megtalálni a szeretetet önmaga felé. Amikor ez a szeretet begyógyította a hiányokat, akkor volt képes odafordulni először a fiához, majd a menyéhez is - szeretettel, elfogadással.
És akkor született meg egy új lehetőség egy új alapra helyeződő kapcsolatra.
Természetesen ezzel még nincs vége. Bár a terápia befejeződött, a 'romokat' el kell lapátolni ahhoz, hogy tényleg új alapokra helyeződjön a kapcsolat.

Akkor lesz igazán vége, ha ez a valaki tovább megy, amikor hajlandó odafordulni a fiához, menyéhez, őszintén elvállalni a károkat, amelyeket okozott, és eljutni velük az őszinteségben egészen addig, amíg eljutnak a kölcsönös megbocsátásig. Legtöbbször ezek után (ezzel a megértéssel, szeretettel, odafordulással) már ez nem nehéz feladat, bár némi bátorságot azért kíván az az odafordulás.
Általában a másik fél lelke, a megbántott (az esetek 99%-ában) alig várja már, hogy megbocsáthasson, mert már alig várja, hogy elfogadják őt, annak aki.
Mindannyian ezt szeretnénk.


Az elfogadás a természetes működésünk.
És ami nem szívből jövő elfogadás, azt nem pótolja semmi a felszínen.

Nincsenek megjegyzések: